|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 34 találat | lapozás: 1-30 | 31-34 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Maszelka János 1997. július 22.Székelyudvarhelyen új lap született, megjelent a Nyugdíjasok Önsegélyező Pénztárának /NYÖP/ a lapja, a Hírmondó, amely a székelyudvarhelyi Typoker nyomdában készült. A kiadványt Finta Béla, a NYÖP elnöke szerkeszti. Az első számban a 70 éves Maszelka János festőművészről is olvashatnak. Az A4-es formátumú lap sok információval szolgál. /Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), júl. 22./1999. január 13.A 70 éves Maszelka János /Székelyudvarhely/ festőművésznek Budapesten, a Vármegye Galériában nyílt kiállítása. /Városházi Hírlap (A Székelyudvarhelyi Önkormányzat lapja, Székelyudvarhely), jan. 13. - IV. évf. 1. sz./1999. június 14.Gyergyószárhegyen április 23-25 között szakmai tanácskozást tartottak a helybeli Lázár kastélyról, Erdély s egyben Európa legkeletibb reneszánsz műemlék épületéről. Hargita megye önkormányzata a kastélyt reprezentatív művelődési központtá óhajtja fejleszteni. A tervezésnél figyelembe kell venni, hogy a szárhegyi képzőművészeti gyűjtemény az erdélyi kortárs művészet teljes keresztmetszetét nyújtja. - A készülő román-magyar műemlékvédelmi megállapodás része a szárhegyi kastély helyreállítása. Ezúton komoly pénzösszegekre lehet számítani. Lehetőleg községen belüli ingatlan(ok) megszerzésével kell a kastély terhelésén csökkenteni. - A homlokzat nagyon alapos festőrestaurálási munkát igényel. Ennek előkészítését Maszelka János festőrestaurátor végzi el. - A tervezői feladatok irányítását Máthé Zoltán vállalta fel azzal a feltétellel, hogy megfelelő segítséget kap. Erre Samu Viktória, Tóth Ibolya és Szekér György vállalkozott. A konferencián a magyarországi szakembereken kívül részt vett, többek között Kovács András - Babes-Bolyai Tudományegyetem, Pál-Antal Sándor - Állami Levéltár, Marosvásárhely, Csortán Ferenc - Művelődési Minisztérium, Bukarest, Mihály Zita - Hargita Megye Műemlékvédelmi felügyelője, Lukács Mária - Tarisznyás Márton Múzeum, Szabó András - Csíki Székely Múzeum, Kolumbán Gábor - Hargita Megye Közgyűlésének elnöke, Túros Endre - Hargita Megye Közgyűlése Kulturális Szakbizottságának elnöke, Papp Kincses Emese - Hargita Megye Közgyűlése Kulturális Szakbizottságának titkára, Zöld Lajos - gyergyószárhegyi táboralapító. /Mi lesz veled, szárhegyi kastély? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 14./1999. szeptember 24.Nagy Miklós Kund, a Népújság főszerkesztő-helyettese, műkritikus Műterem című kötete /Impress Kiadó, Marosvásárhely, 1998/ huszonegy marosvásárhelyi képzőművésszel készült interjúját tartalmazta. Ennek folytatása az újabb kötete, ebben bővítette a kört, hogy bemutasson további erdélyi magyar képzőművészeket. Köztük van Gaál András, Jakobovits Márta és Miklós, Maszelka János, Kosztándi Jenő, Márton Árpád, Páll Lajos, Orth István. /Máthé Éva: Műterem - másodszor. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 24./2002. május 20.Máj. 19-én nyitották meg Maszelka János festőművész 74. egyéni kiállítását Székelyudvarhelyen, a Művelődési Házban. A hetvenhárom éves művészt a kultúrház igazgatója, Elekes Gyula köszöntötte. /N. I.: Maszelka 74. egyéni kiállítása. A táj benne van. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), máj. 20./2002. június 22.Igényes kiadvány Veres Péter A székelyudvarhelyi képtár /Haáz Rezső Alapítvány, Múzeumi Füzetek, Székelyudvarhely, 2001/ című munkája. Olvasható az alapító, Maszelka János visszaemlékezései a kezdetekről, a Városi Múzeum vezetőjének, Zepeczaner Jenőnek az emlékezése, valamint Kántor Lajosnak az adományként Udvarhelyre költöztetett Korunk Galéria-gyűjteményről szóló írását. A kötetet a Haáz Rezső Múzeum Képtárának alapgyűjteményét ismertető adattár, valamint a Haáz Rezső Alapítvány kiadványait összegező felsorolás egészíti ki. /Németh Júlia: Művészeti élet Székelyudvarhelyen. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 22./2003. március 17.Maszelka János festőművész legújabb tárlata látható városában, Székelyudvarhelyen. Márc. 16-án, a tárlatnyitón bemutatták a Székelyudvarhelyért Könyvek legújabb kötetét is. A sorozatban azokat az udvarhelyi, köztiszteletben álló személyiségeket mutatják be, akik a közösség számára erkölcsi példát jelentenek. A kötet Maszelka János életét, művészi pályáját mutatja be, a könyvet Komoróczy György szerkesztette. A sorozat első kötete tavaly jelent meg Az udvarhelyi polihisztor címmel, és az akkor 100 éves, ma már néhai Mátéffy Béla életéről nyújt átfogó képet. /Tóth Adél: Könyvbemutató Maszi bácsiról. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), márc. 17./2003. december 23.75. évében Székelyudvarhelyen elhunyt Maszelka János festőművész /Máramarossziget, 1929. jan. 24. - Székelyudvarhely, 2003. dec. 20./, a város művészeti életének egyik meghatározó személyisége. 1961-ig Székelyudvarhelyen tanított, 1983-1985 közt a városi múzeum muzeológusa, nyugdíjazásáig a Művelődési Ház szakirányítója volt. Hozzájárult a székelyudvarhelyi képtár létrehozásához, a Homoród menti képzőművészeti tábor egyik vezetője volt. Pasztelljei, olajfestményei a székelyföldi tájat ábrázolják. Szénrajz portrésorozatban megörökítette a magyar irodalom kiemelkedő személyiségeit. /Meghalt Maszelka János festőművész. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 23./2004. január 26.A magyar kultúra napját rangos gálaműsorral zárták január 24-én Székelyudvarhelyen. Az est fénypontja a Szentegyházi Gyermekfilharmónia hangversenye volt. A hangverseny után került sor az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjak kiosztására. Maszelka János festőművész post mortem díját özvegyének nyújtották át a szervezők. Értékmentési munkájáért, települése közművelődésének fellendítéséért a máréfalvi Kovács Piroskát jutalmazták. Az Értékteremtés-díjat Haáz Sándor zenetanár, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia alapítója, karnagya vehette át. /Szász Emese: Kiosztották az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjakat. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 26./2004. január 26.Megjelent a Pallas–Akadémai Könyvkiadó /Csíkszereda/ népszerű Műterem sorozatának tizenkettedik kötete Maszelka János /Máramarossziget, 1929. jan. 24. – Székelyudvarhely, 2003. dec. 20./ festészetéről. Az előszóban Nagy Miklós Kund méltatta e pálya sokszínű alkotásait. /Maszelka János Műterem, 12. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 26./2004. január 30.Az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület idén első alkalommal tüntette ki azokat a közéleti személyiségeket, akik a vidék közművelődési, néprajzi, művészeti értékeinek létrehozásában, megőrzésében kiemelkedő munkásságot fejtettek ki. Az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjakat január 24-én, a magyar kultúra napja székelyudvarhelyi gálaestjén osztották ki. Az életműdíjat post mortem Maszelka János képzőművésznek, az udvarhelyi képtár alapítójának ítélték oda. Kovács Piroska máréfalvi tanárnő, a Kőlik Hagyományőrző Egyesület elnöke értékmegőrző munkásságával érdemelte ki az ezüstplakettet, Haáz Sándor zenetanár, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia alapítója, karnagya pedig értékmegőrző tevékenységéért vehette át a kitüntetést. /(Szász Emese): Az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület díjazottjai. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 30./2004. március 6.Szászrégenben van közönsége a gyakori író-olvasó találkozóknak, az évfordulós megemlékezésnek és könyvbemutatóknak. A helyi Kemény János Művelődési Társaság és a Városi Könyvtár szervezi a kulturális esteket. Többek között Böjthe Lídia és Demeter Judit rendezik, szervezik a műsorokat. Márc. 2-án Horváth Arany volt a vendég. Egy héttel korábban Nagy Miklós Kundot, a Népújság Múzsa rovatának szerkesztőjét látták vendégül, aki Műterem /Impress Kiadó, Marosvásárhely/ című beszélgetőkönyve, illetve Maszelka János- kismonográfiája /Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda/ kapcsán folytatott párbeszédet az érdeklődőkkel. /Van olvasó Szászrégenben. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 6./2004. március 25.A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó immár hetente egy kötetet ad ki, tájékoztatott Tőzsér József igazgató az irodalmi délutánon Marosvásárhelyen, a Bernády Házban. A kiadó vendégeként Egyed Péter, Sebestyén Mihály és Nagy Miklós Kund találkozhatott a közönséggel. Nagy Miklós Kund Maszelka Jánosról, a nemrég elhunyt székelyudvarhelyi festőművészről készült kismonográfiáról, a Műterem sorozat legutóbbi kötetéről beszélt. Sebestyén Mihály kötete, a Csütörtöki kimenő a Népújságban megjelent publicisztikai írásaira épül. Egyed Péter kolozsvári költő és egyetemi oktató „A szabadság a filozófiában” című filozófiatörténeti kötettel jelentkezett. /(nk): Hetente egy könyv. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 25./2005. január 24.Háromnapos rendezvénysorozatot tartott az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, a székelyudvarhelyi városi könyvtár, a Művelődési Ház, illetve a Hargita Megyei Kulturális Központ január 21–23. között. Új kiadványokat, filmeket mutattak be, illetve a közönség előtt is feltárult Gagy vidéke, melyet nyolc fotográfus dokumentált. Bemutatták a Homoródszentmártoni Művésztelep képekben című kiadványt. Szőcs Endre, az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület vezetője kifejtette, hogy 1992-től a Homoródszentmárton Művészetéért Alapítvány rendszeresen összegyűjt néhány olyan alkotót, akiket érdekel a Homoród mente világa. A katalógus, melyhez CD is tartozik, tulajdonképpen egyféle leltár. Leltár arról a rengeteg alkotásról, ami Homoródszentmártonban született. A művésztelep eszmei atyja Nagy Attila volt, az ő eltökéltségének köszönhető, hogy ebben a faluban évente egyhetes alkotómunka folyik. Homoródszentmárton háttere volt egyféle művészéletnek, Gelu Pateanu, mindenki Gyalu bácsija, Cseke Péter vagy Maszelka Jánost is megfordultak ezen a helyen. A művésztábor ötlete Cseke Pétertől származik. Maszelka János képzőművész a tábor lelke volt. A rendezvények keretében bemutatták Lakatos Róbert Csendország című dokumentumfilmjét, amely egy süketnéma gyerekről szól, aki fotózni tanul. Másnap Néptáncműhely Udvarhelyszéken címmel szakmai tanácskozást tartottak P. Buzogány Árpád moderálásával – tánctanításról, utánpótlásról, ezt követte dr. Hermann Gusztáv Mihály történész könyvének bemutatása. A Történelmi autonómiák a Kárpát-medencében című munkát Lukács István székelyudvarhelyi történelemtanár ismertette. A könyv két nyelven került kiadásra: magyar nyelvről Hermann Gusztáv Mihály fordította románra. A kötet szerzői Bánkiné Molnár Erzsébet kiskunfélegyházi múzeumigazgató, a történelemtudományok kandidátusa, Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi könyvtárigazgató, a történelemtudományok doktora, Lukács Antal, a Bukaresti TE docense és Szabó M. Attila történész, székelyudvarhelyi nyugalmazott történelemtanár. A könyv a Hargita Megyei Művelődési és a Nemzeti Kulturális Örökség Igazgatósága, valamint a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár közös kiadása. /Barabás Blanka, Bágyi Bencze Jakab: Három nap a magyar kultúra nevében. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jan. 24./2006. február 16.Maszelka János nevét viselné a Képtár Székelyudvarhelyen, írta az Udvarhelyi Híradó két éve, Maszelka János /Máramarossziget, 1929. jan. 24. – Székelyudvarhely, 2003. dec. 20./ ismert udvarhelyi festő halála után. Zepeczaner Jenő, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója tett lépéseket, hogy a névadás megtörténhessen. A művész fiát kérték, adományozzon a múzeumnak, a képtárnak Maszelka-festményeket. Ezek a megbeszélgetések elhúzódnak. Zepeczaner a Haáz Rezső Múzeum nevében szívesen venné, ha akár az olvasók, magánemberek adományoznának Maszelka-festményeket. /(bb): Felvenné a Képtár Maszelka János nevét. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), febr. 16./2007. március 28.Gyergyóalfaluban a templom egykori falképeinek, a tizennégy, feltehetően 18. századi freskónak feltárásán dolgoznak a Magyar Restaurátorkamara szakemberei. A lemeszelt értékekből már sikerült felszínre hozniuk néhányat, a további munkálatokhoz szükséges anyagiakat jótékonysági rendezvényeken próbálják összegyűjteni. A megyei műemlékvédelmi hatóság azonban a kezdeményezésről és a munkálatokról nem tud. Hargita megye műemlékeinek hivatalos jegyzéke műemlék épületként tartja nyilván az 1213-ban Árpád-kori alapokra épült gyergyóalfalvi templomot. Végső formáját és a 14 gyönyörű falképet 1773-ban kapta, ez utóbbiakat azonban ma hiába keresnénk. Az időközben megkopott freskókra ugyanis újakat festettek, sőt 1992-ben még ezeket is lemeszelték. „A székelyudvarhelyi Maszelka János és a szárhegyi Czimbalmos Attila festő-restaurátorok – mindketten a Magyar Restaurátorkamara munkatársai – dolgoznak a falképek feltárásán. A templom elfedett falképeinek restaurálási költségeit a gyergyóalfalvi származású Bege Attila, a Buda környéki Székely Kör elnöke jótékonysági akciók segítségével igyekszik biztosítani. /Antal Ildikó: Lemeszelt freskókat tárnak fel Alfaluban. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 28./2007. szeptember 1.Augusztus 18–25-e között zajlott a hagyományos Makfalvi Művészeti Tábor. A nemrég létesített Pincegaléria korszerű kiállítóhely, ahol Sándor János faragványai, Kusztos Endre, Károly Zöld Gyöngyi, Nagy Pál, Maszelka János, Suba László és más, olyan művészek alkotásai láthatók, akik rendszeres résztvevői a nyári alkotótáboroknak. A Maros megyei Makfalva a mai erdélyi magyar képzőművészek egyik központjává nőtte ki magát. A millenniumi évforduló tiszteletére a művelődési ház előtt felállították Suba László Dósa-szobrát, idén július 22-én pedig, a település fennállásának ötszázadik évfordulója alkalmából, a templomhoz közeli téren leleplezték ugyanazon művésznek Wesselényi Miklósról készített alkotását. /Ö. I. B. : Makfalva mint alkotói fellegvár. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 1./2008. január 5.A Székelyudvarhelyen megjelenő Erdélyi Művészet képzőművészeti folyóirat küllemében is igyekszik felzárkózni igényesen színes tartalmához. A múlt évben napvilágot látott 27. lapszám fedőlapján immár színesben tekinthető meg Maszelka János Lófürösztés című pasztellje. A folyóiratban Agyagba zárt hagyaték címmel Róth András Lajos és Vetró András László Károly kályhacsempe rekonstrukcióit elemezte. A marosvásárhelyi Damján B. Sándor a Cseke Péter szerkesztésében megjelent Buday György és Kolozsvár /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2006/ című kötetről írt. Megjelent Kovács Árpád A székelyudvarhelyi ferences templom /Litera-Veres Kiadó, Székelyudvarhely, Pro memoria sorozat/ című könyve. /Az Erdélyi Művészet színváltozása. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 5./2008. március 7.A gyergyószárhegyi Czimbalmos Attila és a székelyudvarhelyi ifj. Maszelka János okleveles restaurátorok, a Magyar Restaurátor Kamara tagjai, most a gyergyóalfalvi templom barokk képeinek restaurálási tervén dolgoznak. A festőrestaurátor, ifj. Maszelka Jánosnak nagy szerepe volt a székelyudvarhelyi képtár létrehozásában, emellett fáradhatatlanul dolgozik a város kulturális életéért is. Magyarországon tanult és szerzett oklevelet Czimbalmos Attilával együtt, mindketten a székelyföldi műemlékek védelmét választották hivatásuknak. Elkallódnak műemlékek pusztán azért, mert nincs elég képzett szakember, aki elvégezné a restaurálást. Sok helyen a lekopott, évszázados díszítő falfestést egyszerűen lemeszelik. Jelenleg a gyergyóalfalvi templom mellékoltára két barokk képének restaurálási tervén dolgoznak. /Jánosi András: Hivatásuk műemlékeink szolgálata. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 7./2008. szeptember 20.Marosvásárhelyen a Bernády Ház a Homoródszentmártoni Alkotótábor 1991–2008 közötti időszakának válogatott anyagát látta vendégül földszinti galériáiban. A jelenlegi táborszervező Homoródmente Művészetéért Alapítvány 1991-ben alakult, de maga a rendezvény jóval régebbi múltra tekint vissza: az idén immár a harmincegyedik alkalommal szervezték meg. Elsőként az alapítvány elnöke, dr. Sata Attila szólt a közönséghez. Az alapítvány munkáját ismertette, beszámolva arról, hogy a tábornak már több mint 250 munkát adományoztak a részt vevő művészek, ezért felvetődött egy ingatlan megszerzésének a kérdése, ahol az alkotókhoz méltó galériát tudnának berendezni, illetve a művészek nyugodtabb körülmények között dolgozni. Nagy Attila nyugalmazott tanár, az alapítvány tiszteletbeli elnöke és táborszervező ötletgazda elmondta: 1978-ban Cseke Péter javaslatára szervezte meg az első alkotótábort. A tábornak vannak már halottai – Zsigmond Attila vagy Maszelka János –, de munkájuk és nevük fennmaradt, képeik a tárlaton is láthatók. /Nagy Botond: Homoródmenti gyűjteményes. Nívós tárlattal nyitott a Bernády Ház. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 20./2009. május 27.Május 26-án a 80 éve született Maszelka János emlékkiállításának megnyitójára, valamint a Városi Képtár bejáratánál elhelyezett emléktábla avatóünnepségére került sor Székelyudvarhelyen. Avatóbeszédet Zepeczaner Jenő, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója mondott. A kiállítást Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész nyitotta meg. A Maszelka János emlékplakettet Sánta Csaba szovátai szobrászművész készítette. /Maszelka Jánosra emlékeztek. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 27./2009. június 6.Maszelka János /Máramarossziget, 1929. jan. 24. – Székelyudvarhely, 2003. dec. 20./ festőművész életműve több mint ezer alkotást számlál. A mostani válogatás, a székelyudvarhelyi ünnepi kiállítás csak egy csepp az életmű tengerében. Többnyire a pályája kezdetéről és az utolsó szakaszából. Maszelka életében meghatározó fordulat volt, amikor Bene József festőművész, főiskolai tanár egy tehetségkutató körút alkalmával Maszelkát három másik társával együtt (név szerint: Sepsi Lajos, Kraft László és Orbán Áron) felfedezte, és felvételire hívta Kolozsvárra. Így kerültek együtt négyen, udvarhelyiek, 1949-ben, a kolozsvári főiskolára. Maszelka képeinek témája a táj volt, annak változó arculatával. /(nk): 80 éve született Maszelka János. A székelyudvarhelyi ünnepi kiállítás margójára. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 6./2009. július 3.Falrestaurálási munkálatokat végeztek, Gyergyóújfalu római katolikus templomában. A Sarlós Boldogasszonynak szentelt hajlékot július 2-án szentelték fel újra azután, hogy Czimbalos Attila és Maszelka János festőrestaurátorok vezetésével befejezték a munkát. Előzőleg a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum és a Csíki Székely Múzeum régészei feltárást végeztek az istenházában. Az ásatás során kiderült, hogy a régi templom körül temető volt, az új templom falait erre építették rá a későbbiekben. /Jánossy Alíz: Restaurált templomfalak. = Krónika (Kolozsvár), júl. 3./2009. augusztus 17.„Szükség van ideálokra, követendő példákra” – szögezte le Ferenc Ervin atya, a gyergyószárhegyi ferences kolostor házfőnöke azon a Nagyboldogasszony-napi ünnepségen, amelyen Szent Imre és Szent Erzsébet szobrával ajándékozta meg szülőfaluja kultúrotthonát. A két évvel ezelőtt felújították a szecessziós jegyeket viselő gyergyószárhegyi kultúrházban a Czimbalmos Attila és Maszelka János festőrestaurátorok vezette csapatnak sikerült helyreállítania az eredeti, 1929-es falfestést. A szobrokat a kommunizmus uralomra jutásakor a szárhegyiek a Ferenc-rendi kolostorba menekítették a vallásos kegytárgyakat romboló vandálok elől. Az avatóünnepségre elhozták a Ferenc-rendi kolostorban őrzött alkotásokat, azonban az ünnepély lejártával visszavitték a kolostorba. /Jánossy Alíz: Ajándék a szárhegyi kultúrháznak. = Krónika (Kolozsvár), aug. 17./2010. szeptember 25.Amiért érdemes élniBeszélgetés Kusztos Endre festőművésszel, grafikussal – Hogy lesz valakiből grafikus, festő, aki nem is annak készült? – Valóban, előbb a kolozsvári jogi és közgazdasági szakon tanultam, de már ott is sokat rajzoltam. Jordáky Lajos, a közgazdasági egyetem rektora is helyesnek tartotta, hogy átmenjek a képzőművészeti főiskolára. Szobatársam volt a Móricz- kollégista Katona Szabó István, későbbi író, aki szintén javasolta, hogy a művészetire menjek át. Akkoriban a Bolyai egyetem előadásait is látogattam. Kapcsolatba kerültem László Gyula professzorral, aki 1947-ben meghívott a lakására. Elbeszélgetett velem. Kikérdezett, hogy miért akarom ott hagyni a közgazdaságit, mi a célom, kiket szeretek a képzőművészek közül, kiknek a műveit olvasom, milyen színházi előadásokat láttam. A zeneszerzőkről is érdeklődött, de úgy, hogy leült a zongora mellé, eljátszott egy darabot, amelyet fel kellett ismernem. Végül megnézte a rajzaimat, és azt mondta: "Magának tanulnia kell. Az anatómiát kell tanulnia, rajzolni kell tanulnia. Meg kell tanulnia a fej felépítését, a csont szerkezetét, hogy helyezkedik el a szem, az orr, a száj, mekkora a koponya. Rajzolni kell megtanulnia, de a rajzaiban az van benne, amit nem lehet megtanulni." Kiválasztott 15 rajzot, hogy majd közli az induló ifjúsági lapban. Sajnos, ebből nem lett semmi, mert el kellett hagynia Kolozsvárt. 1949-ben felvételiztem a képzőművészeti főiskola grafika szakára, majd katona voltam Enyeden. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola akkor még magyar nyelvű volt, de Iasi-ban megszüntették a művészeti főiskolát, és áthozták Kolozsvárra, hogy legyen párhuzamos román oktatás. Akkor II. éves grafikushallgató voltam, és egy hajszálon múlt, hogy ki nem tettek. Akkor kezdődött Csokfalván a kollektivizálás, édesanyámat, teljesen jogtalanul, kuláklistára tették. 32 évesen özvegyen maradt, és volt 1 ha 97 ár földje és egy italkimérése egy segítséggel. Ezért kulákká nyilvánították, és kilakoltatták. Így kerültünk Átyim János bácsiékhoz lakni. Elvesztettem a bentlakást, az étkezési jegyet, az ösztöndíjat, és hajszálon múlt, hogy nem tettek ki az egyetemről. Sok hercehurca kezdődött akkor körülöttem, de az erdőszentgyörgyi rajoni néptanács elnöke, Benedek János mellém állt. Ugyancsak mellém állt az egyetem alapító rektora, Kovács Zoltán, valamint Veress Pál, Kolozsvár akkori polgármestere. Kovács Zoltán indítványozta, hogy menjek át a festészetre. Ott összejöttem Szer-vátiusszal, akivel később Erdőszentgyörgyön dolgoztunk együtt. 1952–53-ban III. évesen a festőművészetin folytattam a tanulmányaimat. – Kik voltak a tanárai? – A III. év első negyedében Kovács Zoltán. Ő volt az, aki kérte a marxista katedrán, hogy a képzőművészetiseknek kevesebb bibliográfiát adjanak marxizmusból, nincs annyi idejük az olvasásra, mert nekik rajzolniuk, festeniük kell. A következő órán már nem ő jött be, hanem Abódi Nagy Béla. III. év után Miklóssy Gáborhoz kerültem, aki nagyon kemény, szigorú tanár volt. Nála végeztem a IV. évet. A diplomamunkámat arra a vászonra festettem, amit édesanyám szőtt Csokfalván. 1955-ben végeztem az egyetemet, de csak 1956-ban kaptam meg az oklevelet. Ugyanis nem olvastam elég szorgalmasan a marxista bibliográfiát, ezért visszatapsoltak. – Hogyan alakult a pályája az államvizsga után? – 1956 után a kolozsvári Képzőművészeti Szövetségnek lettem a jelöltje. Ez azt jelentette, hogy 5 évig keményen kellett dolgozni, hogy aztán véglegesítsenek. Kétévenként ellenőriztek. Jelen kellett lenni minden kiállításon, kötelező volt legalább egy vagy két bukaresti szalonban is kiállítani. Végül pedig kellett egy egyéni kiállítás is. Öt év elteltével egy bukaresti bizottság döntötte el, hogy kialakult-e annyira a jelölt stílusa, hogy megkaphatja a szövetségi tagságot. A jelöltség idejére egy fizetésnyi ösztöndíjat kaptunk, de minden két évben a bukaresti bizottság ellenőrizte, hogy a jelölt keményen megdolgozik-e az ösztöndíjáért. Öt év kemény, megfeszített munka után tagja lehettem a Képzőművészeti Szövetségnek. – Ekkor került Erdőszentgyörgyre... – 1962-ben meghívtak az erdőszentgyörgyi rajoni múzeumhoz muzeológusnak. Ott dolgoztam 1968-ig, amikor a múzeum és a Magyar Autonóm Tartomány megszűnt. Aztán megyei ellenőrként dolgoztam. Ellenőriztem az egész Nyárád mente kulturális tevékenységét, mert úgy nézett ki, hogy eljött a szellemi javak felértékelődésének ideje. Egész héten jártam a falvakat. Aztán kiderült, hogy vékonyan mennek a dolgok, és nekem azokról kellett jelentést írnom, akik olyan kedvesen fogadtak. Ezt a kínlódást látta a feleségem is. Azt mondta egy nap: "Te, Endre, otthagytad a közgazdaságit, hogy a művészetnek szenteld az életed. Egész héten odavagy, faluról falura jársz, nincs időd semmit alkotni. Na hát, én tanárnő vagyok, és van annyi fizetésem, hogy ketten kijövünk belőle, hagyd ott ezt a munkát." A feleségemnek nagyon sokat köszönhetek. Olyan asszonyt találtam, aki mindig jó tanácsokkal látott el, mindig mellettem állt, míg élt. Így történt, hogy otthagytam ezt a munkát, és nekifogtam dolgozni. 68-ban rendeztem első egyéni kiállításomat. – Volt-e alkalma, hogy tanítson? – Sohasem tanítottam. Erdőszentgyörgyön Jakab Gyöngyi magyartanár többször behívott osztályfőnöki órára, hogy tartsak előadást a művészeti irányzatokról. Ezeken az órákon figyeltem fel két nagyon figyelmes lányra, Koszta Gabriellára és Suba Ilonkára. Suba Ilonka később Fülöp G. Dénes lelkész felesége lett. Koszta Gabriellát később hallottam szavalni, mondtam is neki, hogy a színire kell mennie. Aztán megtudtam, hogy bejutott a színire, később meghívott a vizsgaelőadására. Gegeshez fűződik egy emlékem. Fülöp G. Dénes szervezett egy alkotótábort, amelyiken én is részt vettem. Ott volt Szécsi András, Sükösd Ferenc és mások. A szállásunk a papilakon volt, amiért aztán valaki fel is jelentett minket. Mindenikünk olyan munkát készített, amely bekerült az országos grafikai kiállításra. Én festettem őket, amint dolgoznak, Sükösd Feri pedig megfestett engem, amint őket rajzolom. – Kérem, mondjon néhány szót jelentősebb kiállításairól. – Már említettem az 1968-as kolozsvári kiállítást. 1969-ben Marosvásárhelyen állítottam ki. Csodálatos volt a fogadtatás. Jelen volt Piskolti, Barabás István, Bordi András, Izsák Márton. Aztán volt a székelyudvarhelyi, 1970 augusztusában, amelyet Maszelka János szervezett. Már vége felé volt a kiállítás, én éppen a színházban voltam, amikor záróra előtt néhány perccel megérkezett egy vállig érő fehér hajú ember egy fiatal hölggyel, és nem akartak távozni. Kérte Maszelkát, hogy menjen utánam a színházba. Mikor megérkeztem, képről képre jártunk, nagyon tetszettek neki a képek. Ő volt Duray Tibor festőművész, a budapesti Nemzeti Galéria egyik megbízottja, aki "körülnézett" Erdélyben, hogy a Nemzeti Galéria számára kiállítókat keressen. Feljegyzett sok nevet, amit aztán közölt Pogány Ö. Gáborral, a Nemzeti Galéria igazgatójával. 1971-ben felkeresett Szovátán és decemberben jött a meghívó, hogy az 1972. októberi hónapot az én munkáimmal akarják megnyitni. Kérték, hogy válogassam össze a képeimet, amelyeket Duray látott Udvarhelyen, meg néhány újabb munkát, összesen ötvenet. Június végére a munkáknak ott kellett lenniük. Mintegy 80 munkát válogattam össze, és vittem a zsűri elé Kolozsvárra. Ott azonban nagyon húzták az időt, aztán az utolsó pillanatban eljutottak a művek Bukarestbe, de ott is sokáig húzták az időt. Huszár Sándor és Gálfalvi Zsolt segítségével végre az illetékes elvtárs elé kerültek a munkák, majd este 8-kor a főcenzor is áldását adta rájuk, mondván, hogy nincs kifogása ellenük. Volt még kiállításom New Yorkban a Magyar Házban 1977-ben, Detroitban és Los Angelesben. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még megfesteni? – Álmomban gyakran látom édesanyámat, amint leélte életét, és szőtte nekem a lenvásznat. Kérdeztem tőle, mit fessek rá? Azt felelte: azt, amiért érdemes élni. Azt akarom megcsinálni, ami körülöttünk zajlik. Életünk küzdelmét a lelkünk szerinti megmaradásért. – Köszönöm a beszélgetést, Isten éltesse sokáig! Székely Ferenc, az Erdőszentgyörgyi Figyelő szerkesztője. Népújság (Marosvásárhely) 2012. szeptember 15.Isten fogta a kezemetBeszélgetés Józsa Judit kerámiaszobrásszal, a Magyar Kultúra Lovagjával – Kedves művésznő, köszönöm, hogy elfogadta a levélinterjú lehetőségét, s máris arra kérem, meséljen korondi gyermekéveiről. – Szívesen, hiszen számomra megtiszteltetés és öröm, akár ilyen formában is, hogy a szülőföldem nem feledkezik meg rólam. A családi tűzhely melegét ma is féltve őrzöm, és az a hamuban sült pogácsa, amellyel édesszüleim, Józsa János korondi fazekasmester és Julianna, az édesanyám tarisznyált fel, soha el nem fogyó erőt, kitartást és szeretetet adó táplálék életem végéig! Hálát adok a Jóistennek, hogy olyan családba születtem, ahol a keresztény értékrend mellett a népművészeti hagyományok tiszteletét, a különféle művészeti ágak megismerését és különösen a magyar történelemben való jártasságot fontosnak tartották. Tudatosan neveltek és irányítottak így a szüleim, hiszen azt szerették volna, hogy ezekkel az erős székely gyökerekkel olyan biztonsággal tudjak megkapaszkodni az életben – bárhová vet is a sors –, akárcsak a Hargita tetején a sziklák oldalából sudáran felemelkedő örökzöld fenyő. – Kíváncsiságból, játékból vagy ösztönösen fogott agyaggyúráshoz, formázáshoz gyermekfejjel? – Korondon a fazekasmesterség apáról fiúra száll, így történt ez a mi családunkban is: a kisebbik bátyám, ifj. Józsa János viszi tovább a családi hagyományt. Édesapánk joggal lehet büszke rá – olyan fazekasmesterré lett, hogy ember-nagyságú padlóvázát is meg tud korongozni. A leánygyermekeknek is megvan a feladatuk, általában az asszonyok – nagymamák, édesanyák, leányok, lányunokák – díszítik a kerámiatárgyak felületét, és az is természetes, hogy részt vesznek minden járulékos munkában. Ennek megfelelően természetes és magától értetődő volt már kisgyermekkoromban, hogy számomra az agyag, a "pala" – ahogy Korondon mondják – ösztönösségből fakadó játékként kéznél lévő eszköznek bizonyult. – Mi volt első "alkotása", amit ma is ott hordoz a szíve csücskében? – Minden alkotásomra emlékszem, mindegyik ott van a szívemben, és ma már pontosan számon is tartom, hogy melyik hová, kihez kerül, mert szeretem őket. A korai alkotások közül szívem csücskében mégis a nagy bajuszú öreg székelyek mellett a keresztfára boruló székely asszonyt őrizgetem, Szeretet a címe. – Első "tanítója", nem kétséges, édesapja, a nagy hírű Józsa János fazekasmester, de ki "fogta a kezét" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban? – Első és egyetlen mesterem az édesapám. Mesterségbeli és technikai tudását, kutatási, fejlődési vágyát át tudta adni, és igaz, hogy tőle örököltem a tehetséget, viszont édesanyámtól örököltem mellé egy nagyon fontos dolgot: a szorgalmat. Az az igazság, hogy a világ legnagyobb tehetsége is elvész szorgalom és kitartás nélkül. Volt egy kis kitérő a pályámon, az embereken való segítőkészség és szándék arra késztetett, hogy Székelyudvarhelyen végezzem el az egészségügyi szakközépiskolát, s majd tovább tanulván olyan orvos lehessek, aki valóban segíteni is tud az embereken. Ennek az elhatározásnak az egyik régóta ápolt betegünk halála vetett véget, miután ráébredtem arra, hogy lelkileg nem tudom elviselni és feldolgozni e tényt, következésképpen nem lesz jó orvos belőlem. Ma már tudom, hogy nem véletlenül történt mindez! A Jóisten a legnagyobb rendező: még időben visszatérített a számomra kijelölt útra, amelyről igyekszem azóta is nem letérni… S hogy ki "fogta a kezemet" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban? Hiszek az isteni elrendeltetésben, és tudom, hogy Ő fogta a kezemet. Megéreztem, hogy azt, amit a kerámiaszobrászatban elképzeltem magamban, az anyaországban tudtam kibontakoztatni, és valóban magasabb szintre fejleszteni úgy, hogy ne hozzak szégyent a családomra, a szülőfalumra, Korondra, se a szülőföldemre, Erdélyre és vele együtt a székely népre. – Miért Budapestet választotta az egyetem elvégzésére, hiszen Kolozsváron és Bukarestben is magas szintű képzőművészeti oktatás van? – 1994-től kétlaki lettem, azóta élek az anyaországban, Budapesten. A sikeres kiállításaim mellett, úgy éreztem, hogy nem a technikai tudásomat vagy stílusérzékemet kell tovább fejlesztenem, hanem egy belső kényszer és fejlődési vágy kielégítésére a művészeti ismereteimet. A sors rendelte úgy, hogy nem Kolozsváron vagy Bukarestben tanultam, hanem neveltetésemből adódóan esett a választásom a katolikus egyetemre, a budapesti műteremlakásomhoz közeli, Piliscsabán működő Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténeti szakára, amelyet 2002-ben dicsérettel végeztem el. Az egyetemi évek egyáltalán nem voltak könnyűek – nappali tagozatra jártam, naponta oda-vissza 3 órát ingázva Budapest és Piliscsaba közt –, az éjszakák különféle nyelven – francia, angol, német, olasz – íródott művészettörténeti szakkönyvekből készített recenziók írásával, kiselőadásokra, vizsgákra való készüléssel teltek, a hétvégék maradtak csak a mintázásra. Rengeteget kutattam az Országos Széchényi Könyvtárban, különféle levéltárakban, a Szépművészeti Múzeumban és a könyvtárában, a Magyar Nemzeti Galériában, a Magyar Nemzeti Múzeumban, az Iparművészeti Múzeumban és még sorolhatnám… A sok erőfeszítés és tanulás egyáltalán nem volt hiábavaló. A művészettörténet szak csodálatosan átfogó tudást jelent – az antikvitástól napjainkig. – A szakmai képzésen túl mit kapott még a Pázmány Péter Katolikus Egyetemtől? – A katolikus egyetem követelményeinek köszönhetően mélyebb ismeretekre tettem szert az ó- és újszövetségben, a vallásfilozófiában, a görög és arab filozófiában, kozmológiában, antropológiában, az egyházatyák irodalmában, a keresztény egyház társadalmi tanításaiban, tanultam didaktikát, érveléstechnikát, etikát és szociológiát is. Művész létemre tudóssá képeztem magam: művészettörténész lettem. Művészettörténeti ismereteim és tanulmányaim segítenek a történelmi alkotásaim hiteles megfogalmazásában, nem véletlenül érezhető szobraimon a tanult ikonográfia hatása. Továbbá a különféle történelmi személyek megismerése érdekében megtanultam, hogy mit hol lehet és érdemes kutatni. A magyar társadalomban egyfajta közművelésként a megmintázott személyről vagy témáról a kutatási anyagomat mindenki számára közérthetően megfogalmazva közzéteszem a tárlataimon és az eddig kiadott nyolc könyvemben is, hogy elérhető legyen, megismerhesse és megszerethesse azt minden magyar, határon innen és túl. – A legnagyobb sikert a Magyar Nagyasszonyok című sorozatával érte el, erre figyelt fel a világ. Honnan jött az ötlet? – Hosszú ideig érleltem a Magyar Nagyasszonyok megfogalmazásának gondolatát, olyan asszonyokét, akik a magyar történelem alakításában jelentős szerepet játszottak, és akiknek a legtöbbet köszönhet a nemzet. Gyermekkori elképzelésem megvalósulásai e kisplasztikák, ebben később csak megerősítettek a magyar művészettörténetben szerzett ismereteim. Bármilyen hihetetlen, de még egyetlen magyar művész sem dolgozta fel és mutatta be őket tematikus csoportban. Valóban felfigyelt a világ, több mint tízezer ember volt kíváncsi e tárlatomra. Tizenhárom évnyi kutatómunka és anyaggyűjtés után, ma már történelmünk kiemelkedő személyiségű asszonyai közül – három kiállítási anyagban, Emesétől Tóth Ilonáig – eddig összesen 59 csodálatos teremtést mutattam be a nagyközönségnek. A szobrokat ihlető személyek válogatása természetesen szubjektív. Úgy gondolom, hogy nemzeti történelmünkben, társadalmunk fejlődésében kimagasló szerepet betöltő asszonyok ők, akik eltérő gazdasági, társadalmi, politikai körülmények között, más szellemi közegben és más kulturális környezetben éltek. Kimagasló intelligenciájú, csodálatra méltóan erényes, kitartó, elszánt és példás életvitelű nők, akik nem csupán származásuknál fogva érdemelték ki megbecsülésünket, hanem azáltal, amit és ahogy cselekedtek. E téren is gazdagabbak vagyunk, mint hinnénk, hiszen a teljességre törekedve elmondható, hogy még számos olyan példás nagyasszonyunk van, akiket érdemes a feledés homályából kiemelni. A jövőben szeretném mindannyiukat a Magyar Nagyasszonyok Panteonjában megörökíteni. A Patrona Hungariae, azaz a Magyarok Nagyasszonya, a Boldogságos Szűz – Mária alakja mindhárom kiállítási anyag középpontjában áll, ő a magyar nagyasszonyok királynője. – Milyen sorozata van még? – Műveim közül a földfestékes pasztellszínűek a magyar és székely népi életképeket, kihalófélben lévő népi mesterségeket, az archaikusan patinázottak a magyar honfoglalás alakjait, a vezérektől a korabeli mesterségeken át a táltosokig – 1996: Honfoglalás, az Árpád-házi szentek alakjait – 1997: Táltosok és szentek. Árpád népe és házának szentjei – és a magyar irodalom kiemelkedő személyiségeinek múzsáit – 2006: Múzsák kertje – mutatják be. Egy különleges kiállítási anyagom témája a tenger – 2007: TerrAqua világa – különösen a már halott élőlények meszes vázai, amelyek újra életre kelnek az úgynevezett naturáliaszobrokban. Velük nemcsak egy sajátos magán mitológiát álmodtam agyagba, hanem – a művészettörténészek szerint a világon egyedülállóan – az egyik legrégebbi művészeti ágnak számító kerámiaművészetben sikerült új műfajt teremtenem. Művészettörténészi ismereteimre alapozva kifejezett célom, hogy olyan témákat dolgozzak fel évente megújuló tárlataimban, amelyekre addig nem vagy csak elvétve került sor a magyar képzőművészetben, különös tekintettel a szobrászat műfajára. Így állítottam ki 2008-ban a Magyar mesevilág című kiállítás szobrait. Itt a magyar népmesék hőseinek és meseelemeinek az értelmezésével, magyarázataival lebbentettem fel a feledés fátylát a magyar nép ősi világképéről. A kortárs képzőművészet által ritkán érintett témát dolgoztam fel a Magyar táncok című tárlat alakjainak rendkívül lendületes szobraiban 2009-ben. Térben és időben nagy és változatos kirándulásra hívtam a tárlatlátogatókat, amelynek során a magyarság táncait a Táltostánctól a csángók Árgyeleánka táncán át a kalotaszegi Szerelmes csárdásig tánctörténeti magyarázatokkal láttam el. – Munkáinak mi az üzenete? – Nemcsak szívemben él, hanem alkotásaimban is megjelenik szülőföldem, Erdély, de megmintáztam a megszemélyesített Magyarországot is. Nemcsak esztétikai élményt szeretnék nyújtani a szellemi-lelki értékekre fogékony látogatónak, hanem egyúttal történelmet, művelődéstörténetet, asszociációs látást is. Szeretném, ha alkotásaim mondandóját az örömről, bánatról, szépségről, szeretetről, emberségről, magyarságról megértenék és szívükbe zárnák! – Eddig melyik alkotása jelentette a legnagyobb kihívást, s min dolgozik jelenleg? – 2011 a család éve volt. Társadalmunk alapja és a magyar örökség örököse a Magyar család, amelyet egyedülálló, különleges kompozícióba álmodtam meg. Talán ez a kompozíció jelentette eddig a legnagyobb kihívást, nem csak a mérete miatt – csaknem életnagyságú –, hanem azért is, mert a kompozíció alapjául szolgáló gyökeres keményfát már sok-sok éve kerestem. E nagyméretű kompozíciót a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia templomának adományoztam, ahol a keresztelőkápolnában fogadja az Úr színe elé hozott gyermekeket, családokat. Jelenleg éppen e templom számára mintázom Szent László királyunk szobrát, amelyet Árpád-házi Szent Erzsébet szobromhoz hasonlóan, a két reneszánsz pasztofóriummal szemben fognak majd elhelyezni az oldalhajók boltívében. – Hol voltak kiállításai Magyarországon? – Számos hazai és határon túli kezdeményezéshez nyújtok önzetlen támogatást. Célom az, hogy akár a legszegényebb településeken is bemutatásra kerülhessenek az alkotások; hogy azok, akik egyébként nem tehetnék, de igényük van rá, láthassák és megismerhessék történelmünk kiemelkedő alakjait, vagy csak élvezzék a művészi alkotás gyümölcsét. Ez az a cél, amiért nem válok meg, nem adom el az adott feldolgozott téma kiállítási anyagait. Az évente megújuló kiállításaimat mindig Budapesten mutatom be, de több tucat kiállításom volt kisebb és nagyobb városokban, például: Sárospatakon, Székesfehérváron, Egerben, Esztergomban, Verőcén, Veszprémben, Szombathelyen, Pécsett… – …és Európában meg a nagyvilágban? – 2011-ben a Magyar Nagyasszonyok című tárlat válogatott anyagából az Európai Parlament épületében rendeztek szép csoportos kiállítást Brüsszelben. Egyéni kiállításom volt Hollandiában, Kanadában, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában is. – Ha sikerülne, hová szeretne még eljutni alkotásaival? – Nagyon szeretném, hogy a sok kiállítási anyagom közül legalább a Magyar Nagyasszonyok eljusson minden olyan, az anyaországtól elszakított magyar területre, a fontosabb településekre, ahol még élnek testvéreink… Szomorúan mondhatom, hogy igaz az a mondás, hogy a saját hazádban nem lehetsz próféta, nem mintha az szeretnék lenni, de azért mégiscsak szomorú, hogy a szülőföldemre nem hívják meg a kiállításaimat. Eddig egy kivétel akadt: Székelyudvarhely, ahol szerették volna valamely tárlatot megrendezni, de végül a mindkét fél számára megfelelő időpontot nem tudtuk összeegyeztetni. Szülőfalum, Korond szervezésében egy gyűjteményes tárlaton részt vettek a munkáim. – Milyen kapcsolatot ápol Koronddal és az erdélyi képzőművészeti világgal? – Korond a szülőfalum, ha hazamegyek, ott elsősorban szüleim gyermeke vagyok, s nem az ismert művész. Kiveszem a részem a család és a ház körüli, vagy a mesterségbeli munkából, bármi legyen is az, és élvezem minden pillanatát, mert boldog vagyok, hogy együtt vagyunk. Édesanyám szoknyája mellől ilyenkor nem szívesen mozdulok, csak a hegyekben tett kirándulások kedvéért csábulok el néha. Az erdélyi képzőművészeti világot figyelemmel kísérem, mert szeretem emberként és művészként, és érdekel mint művészettörténészt. Budapesten csak a médián és az interneten keresztül lehet értesülni bármiről is, ám ha itt rendeznek erdélyi vonatkozású képzőművészeti rendezvényt, akkor azt nem hagyom ki. Különösen szeretem a Vármegye Galériában rendezett erdélyi művészek tárlatait. Több erdélyi művészt is nagyra becsülök, a teljesség igénye nélkül sorolom fel néhányukat: Páll Lajos festőművészt, költőt Korondon, Bocskay Vince szobrászművészt Szovátán, Kusztos Endre grafikust, festőművészt Szovátán, Jakobovits Márta keramikusművészt Nagyváradon, Vinczeffy László festőművészt Sepsiszentgyörgyön, és akit nagyon szeretek – Hunyadi László szobrászművészt Marosvásárhelyen. Gyermekkori emlékek kötnek Benczédi Sándor kolozsvári szobrászművészhez és kamaszkori szeretetteljes emlékek törnek fel, ha a székelyudvarhelyi festőművészre, Maszelka Jánosra gondolok, de sajnos már mindketten az égben kergetik a múzsákat. – Amikor nem szobrászkodik, mivel tölti szabadidejét? – Az egészség mellett a szabad idő a legdrágább kincs, és ebből van a legkevesebb. Nincs benne semmi különös, ugyanúgy töltöm a szabadidőmet, mint bárki más, csak talán nagyon megbecsülöm minden percét, mert bármennyire is igaz az, hogy leginkább a műteremben szeretek foglalatoskodni, mégiscsak szükség van arra, hogy néha-néha kimozdulva onnan új impulzusok érhessenek. A szabad időm egy részét óhatatlanul a kedvencként tartott, hiúznak kinéző és olyan méretű Hancúr cica veszi igénybe, aki imádja a virágokat, utálja a fésülgetést és kutyamód őrzi a szobraimat. – Adja az Isten, hogy mentől többet kelljen őriznie! Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2012. november 10.Elhunyt Páll Lajos festőművészA neves korondi képzőművész és költő életének 75. évében, november 9-én távozott az élők sorából. „Vidékünkön az ezeregy íratlan törvény közepette úgy él a költő, mint a galamb a tövis között. Hiszem, hogy a dal szüli énekesét, mégsem ment fel semmi. Sem a csorba falvak, a köves, suvadásos oldalak, a csontként kifehéredett gyökerek, a kora ősztől tavaszig párás szemmel hunyorgó házak, sem az ülő-álló emberek, kinek serétre töltött apró szeme kísért" – fogalmazta meg hitvallását a kortárs erdélyi szellemi és képzőművészeti élet egyik legjelentősebb személyisége, Páll Lajos. A „világ korondi festője" fazekascsalád sarjaként, 1938-ban a híres sóvidéki községben, Korondon látta meg a napvilágot. A képzőművészet iránti érzékenysége, tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott, Trózner József tanár javaslatára tanulmányait Marosvásárhelyen, a képzőművészeti iskolában folytatta. Tizedik osztályos volt, amikor verseit közölte az Igaz Szó folyóirat. A korszak kiemelkedő személyiségei, Sütő András, báró Kemény János vették pártfogásukba az ifjú tehetséget, közeli barátság fűzte a tragikus sorsú költőhöz, Szilágyi Domokoshoz, mentorai, mesterei Nagy Pál és Mohy Sándor festőművészek voltak. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, festészet szakon kezdte el, de nem fejezte be, mert az 1956-os szabadságharccal szimpatizált, ezért 1958-ban bebörtönözték. Kolozsváron, Szamosújváron raboskodott, majd a Duna-deltába vitték kényszermunkára. 1962-ben szabadult. Korondon élt és dolgozott, itt születtek a szűkebb pátriája és annak tágabbra nyitott környéke ihlette egyéni stílusú, élénk színekben ragyogó, életszeretetet sugárzó festményei és az ezekkel szinte feleselő, sokkal melankolikusabb, borúsabb világlátásról valló költeményei. Első egyéni kiállítása 1965-ben Marosvásárhelyen volt, ezt követően itthon és külföldön is számos tárlaton bemutatkozott, Székelyudvarhelyen is. Alkotásai számos magángyűjteményben és képtárban megtalálhatók, többek közt a Haáz Rezső Múzeum Képtárában, amelynek alapítójával, Maszelka János festőművésszel is jó barátságban volt. A romániai és magyarországi Írószövetség is tagjai sorába fogadta. Első verseskötetét ( Fényimádók címmel 1970-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadó Forrás sorozatában) akárcsak a következőket (Köves földek, Szárazvillámlás, Partraszállás, Három csűrben, Andromakhé uszályán) saját maga illusztrálta. Munkásságát 1995-ben az Aranka György irodalmi díjjal, 1998-ban Pro Cultura Hungarica díjjal ismerték el. 2002-ben a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, 2011-ben a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díjjal tüntették ki, 2006-ban megkapta az 56-os aranykeresztet. 2011. decemberében vette át a Szervátiusz-díjat. Páll Lajos festőművész a székelyudvarhelyi kórházban hunyt el november 9-én, pénteken délután. Temetésének időpontja egyelőre nem ismeretes. Távozása nagy veszteség az erdélyi magyar közösségnek, mert nem csupán egy kiváló alkotóművésszel, de egy nagyszerű emberrel is kevesebbek lettünk. Az uh. ro szerkesztősége tisztelettel és kegyelettel emlékezik rá, családja gyászában osztozik. „Zöld sehol. A moha itt ezüst, a jég drágakő. Tán szállnom kellene, lassú szárnycsapások nélkül. A hajlaton túl várnak a kertek, Szétszórt hírnökei egy őrült vetkőzésnek. ... És föl kell vennem ezt az inget, Viselni a bizonyosságot, Hogy boldog csillagok nem leszünk." (Téli zuhanás) Lázár Emese uh.ro/kultura erdély.ma 2013. december 7.Fél évszázad tollal, mikrofonnalSzületésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét. – Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára? – Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb. – Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították? – Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott. – Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében? – Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit. – 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus? – Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim. – Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"? – Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki. Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is. – 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói. – Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról. – Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését? – Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok. – Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be? – Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom. – Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára? – Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom. – Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket. – Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell. – Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított? – Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt. – A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben? – Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre. – Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán? – Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítményemet a Marosfelfalui Fibula kitüntetéssel honorálták. A Maros Megyei Könyvtár, ahol rádiós munkahelyem megszüntetése után néhány hónapig dolgoztam is, a Pro Libro Senator címet adományozta. A Maros Megyei EMKE a magyar kultúra ápolásáért kifejtett tevékenységemet jutalmazta Emléklappal. Ez a munka, pályámnak ez a vetülete hozta meg legrangosabb magyar állami kitüntetésemet, a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is. – Min dolgozik jelenleg, és mivel szeretné megajándékozni önmagát s természetesen az olvasókat 70. születésnapjára? – Valamin mindig dolgozom. Az Erről jut eszembe heti jegyzetsorozatom arra késztet, hogy folyamatosan figyeljek a világra, és ne hagyjam elkényelmesedni magam. A Múzsa szerkesztése arra hivatott, hogy mindennel napirenden legyek, ami az irodalomban, művészetekben történik körülöttünk és a nagyvilágban. Újabb előkészületben levő kéziratom a fiatalon elhunyt marosvásárhelyi festő, Vida Árpád életművének szintézise arra biztat, hogy továbbra is megőrizzem eddigi formámat. Mindez ajándéknak már sok is. De hogy mégse legyen hiányérzetem, arra is figyelek, nehogy elszalasszam valamelyik írónk, művészünk kerek születésnapját, mert ha megfeledkeznénk róla, az nagyon rosszul esne neki. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2014. február 5.„Ez tetszik” – Székelyudvarhelyen2013 októberében a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában egy olyan időszakos kiállítás nyílt meg, melynek anyaga a Korunk Galéria és az intézmény alapgyűjteményének részét képezte, és így számos közismert – néhai és ma is élő – erdélyi képzőművész alkotása került közszemlére. A tárlaton, többek között, Balázs Péter, Balogh Péter, Barabás Miklós, Benczédi Ilona, Bene József, Biró Gábor, Gy. Szabó Béla, Györkös Mányi Albert, Incze János Dés, Istók János, Jakobovits Miklós, Jecza Péter, Jovián György, Kalló László, Kiss László, Kolumbán-Antal József, Kulcsár Béla, Makár Alajos, Márkos András, Maszelka János, Murányi-Mátza Éva, Nagy Albert, Nagy Imre, Nagy István, Páll Lajos, Pongrácz Antónia, Sükösd Ferenc, Székely József, Tirnovan Ari-Vid, Varga Welther Júlia, Vernes András, Würtz Ádám képzőművészek alkotásai szerepeltek. Veres Péter muzeológus, Haáz Rezső Múzeum és Képtár Szabadság (Kolozsvár), 2014. február 10.Képzőművészeti gyűjtemény anyagából nyílt tárlat UdvarhelyenNagy érdeklődés övezte a Józsa János-féle képzőművészeti gyűjtemény bemutatkozó kiállításának megnyitóját a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban csütörtök este. Józsa János gyűjteménye – a keramikus több mint ötven esztendeje gyűjt festményeket, grafikákat – ha a képzőművészek életművének nem is a legemlékezetesebb darabjait tartalmazza, de mindenképp jelentős, hiszen egy évszázad művészettörténeti keresztmetszetét nyújtja. A másfélszáz darabot számláló kollekció azzal a megfontolással került a korondi Firtos Közművelődési Egylet gondozásába, hogy egyben maradjon, öregbítse a község hírnevét, és emlékeztessen az adományozóra. A gyűjteményben olyan neves erdélyi művészek munkái láthatóak, mint Incze János Dés, Csók István, Nagy Imre, Barcsay Jenő, Imets László, Bene József, Agricola Lídia, Maszelka János, Tibor Ernő, Ipó László, Kusztos Endre, Ziffer Sándor, Páll Lajos, Bordy András. A művészek egy része a nagybányai festőiskolát képviseli, többen az erdélyi szürrealizmus követői voltak, illetve a marosvásárhelyi és kolozsvári iskolák neveltjei, akik évtizedeken át meghatározói voltak a hazai képzőművészeti életnek. A szovátai Kusztos Endre egyike azon élő képzőművészeknek, akiknek munkái helyet kapnak a gyűjteményben. Az 1925-ben született alkotó hosszú pályafutása alatt igen sok országban megfordult, rengeteg hatás érte, ám szénrajzaiban a mai napig Nagy István hatását vélik felismerni a művészettörténészek, illetve vegyes technikáival készült munkáin a sóvidéki tájhoz való ragaszkodás érhető tetten. Akárcsak a Páll Lajos munkássága, Kusztos Endre művészete is a szülőföldhöz kötődik. Barcsay Jenő (1900-1988) – bár régi erdélyi nemesi családból származik – fiatalon Szentendrére került, s a Duna-melléki, több szempontból is valóban festőinek nevezhető kisvárosban és a Magyar Képzőművészeti Főiskolán alkotott maradandót, művei a legnagyobbak közé emelik: az általa szerkesztett művészeti anatómia megkerülhetetlen minden képzőművész szakos hallgató számára. Nagy Imre (1893-1977), Ziffer Sándor (1880-1962), Bene József (1903-1986) művészete szintén jelentős Székelyföld vonatkozásában, Maszelka János tíz éve lezárult pályája, Ipó László (1911-1991) festői világa ugyancsak az udvarhelyszéki univerzumot értelmezi. A hazai és külföldi aukciókon ezen művészek munkáit több ezer eurós áron bocsájtják árverésre, s a képek olykor a vártnál is magasabb áron találnak gazdára. Józsa János gyűjteménye tehát nem csak eszmei értéket képvisel, hanem jókora összeget érhet. A keramikus nagy érdeme, hogy művészettörténész, képzőművész barátai révén nagy tájékozottságra tett szert műértőként. A múlt nyáron A. Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész-restaurátor átnézte az anyagot és nem talált hamisítványt a gyűjteményben. A mostani kiállítás kapcsán azonban Veres Péter, a Haáz Rezső Múzeum művészettörténésze fenntartással szemlélt egy-két alkotást. Ennek ellenére nem befolyásolja a gyűjtő és adományozó érdemeit, hogy nem a legértékesebbnek tartott darabokról van szó, hanem inkább korai vagy kevésbé ismert munkákról, amelyek soha nem kerültek a nagyközönség elé vagy katalógusokba. Mint elhangzott, Józsa János adománya ettől függetlenül a legjelentősebb és legnagyobb gesztusnak tekinthető az utóbbi évtizedek hazai magyar művészeti életében. A kiállítás négy héten át tekinthető meg az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum főépületében. Simó Márton Krónika (Kolozsvár), lapozás: 1-30 | 31-34
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
